Húsvéti Rozmaring a messzi szőlőből

Nagymamám messzi szőlőjében, annak is a végében élt egy nagy, terebélyes, méltóságot sugalló almafa. Húsvéti Rozmaring, ez volt a neve.

Sokat jártunk gyermekkoromban a messzi szőlőbe. Királydinnyés gulyaréten vezetett az út, sokára értünk oda. A szőlő határát elválasztotta a vadribizlibokor, emlékszem, én eszegettem le róla a termést. A szőlő végében volt két palánta dohány, el kellett dugni a nagyapámnak, mert abban az időben elvihették érte a fináncok.

Mellette uralkodott a Húsvéti Rozmaring almafa. Vadféle volt, kibírt minden kártevőt, nem is permetezte a papám. Termését csak a dér megcsípése után tudtuk megenni, annyira savanyú volt. A fáról lehulló terméseket anyukám a fa körül lehullott levelekkel takarta be, kicsit beleásva a földbe, majd tavasszal a szőlő nyitásakor is tudtak belőle fogyasztani.

A nagyszoba szekrényének tetejére sorakoztatta a mama, az egész szobát árjárta az alma finom illata. Még húsvétkor is lehetett belőle enni, sokáig elállt. Az alma bőre szinte olajos volt a sok viasztól, ami egy természetes védőburka volt a termésnek. Héja valóban bőrszerű volt, alig lehetett elrágni, ezért nekem meghámozva kínálta a mami. Sajnos ezt a fajtát már alig lehet kapni a piacon, pedig egyik alma sem vetekszik ezzel a fenséges aromával.